Életképek 12. - Beáta (óvoda)

Nagy örömömre ismét jelentkezik Beáta, akinek az előző írását itt olvashatjátok, illetve az első írását itt.

Nem tétlenkedik, próbálja felmérni a környezetét, hiszen nem olyan régen érkeztek.

Franciául nem beszél, de angolul igen, viszont azon a helyen, ahol élnek nem sok ember beszél angolul, így kissé korlátozottak a lehetőségei.

Most arról mesél nekünk, hogy milyen tapasztalatai voltak eddig az óvoda kereséssel kapcsolatban, de reményeim szerint a további kutakodások eredményét is megosztja majd velünk!

KATT!
„Óvodai beiratkozás kevéske angol nyelvtudással és meg kevesebb franciával…

Már egy hónapja lakunk itt, nagyjából egyenesbe jöttünk, ami azt jelenti nálunk, hogy a kipakolandó dobozok száma egyre csökkent a lakásban, és már csak 2 függöny hiányzik a 4-ből.

Szóval a viszonyokhoz képest jól állunk, ezért felkerekedtem a fiammal, hogy feltérképezzük az itteni óvodai ellátást.

Fontos lenne ez azért is, mert a fiam már megszokta otthon, hogy egész nap gyerekek közt van, és bizony azért unatkozik velem itthon, bármennyire is próbálok a házimunka és a „gyerek kompatibilis” programok közt lavírozni.

A másik izgalmas momentum ebben pedig az volt, hogy egyedül mentem, a férjem nélkül, és bár valamelyest tudok angolul, a gördülékeny beszélgetés nem kenyerem…

Szóval beestünk teljesen ismeretlenül az oviba.

Az első, velem szembe jövő emberke - akinek edények voltak a kezében, ezért feltételeztem, hogy ott dolgozik - kedvesen köszöntött, és a kérdésemre, hogy „Tud-e angolul?" tömör „no” – val válaszolt, viszont elnavigált minket egy csoporthoz, ahol az egyik óvónő beszélt.

Neki elmondtam nagyvonalakban, hogy mi a helyzet, majd felkísértek a vezetőhöz.

Na - gondoltam én - egyenesben vagyunk...

Az iroda az emeleten volt, egy idősebb és egy fiatalabb nő ült bent. A fiatal beszélt kicsit angolul, de egy idő után ő is feladta, és hívott egy 3. embert (mint kiderült egy másik csoport óvónőjét).

Ő nagyon kedves volt szintén, és az eddigiekhez képest egész jól beszélt angolul. Elmondtam neki is, immáron harmadjára ugyanazt a néhány mondatot.

Az első kérdése az volt, hogy van-e munkám…

Akkor már sejtettem, hogy ez nem lesz egyszerű menet.

Felvázoltam neki, hogy ugyan most nincs, de érthető okok miatt nyelvet kellene tanulnom.

Következő kérdés, hogy milyen nyelvet?

Mondom franciát vagy angolt vagy mindkettőt.

Kedvesen leszögezte, hogy nekem semmi gond az angolommal, és a franciára van szükségem. Mindeközben folyamatosan beszélt franciául az igazgatóval, én meg csak álltam és pislogtam, és próbáltam követni az eseményeket, amik a fejem felett zajlottak.

Például próbáltam megtudni, hogy van-e egyáltalán hely, amire nem kaptam egyértelmű választ. Annyi lejött, hogy most nincs, meg hogy átszerveznek két csoportot, és utána talán lesz, de semmi konkrétat nem mondtak. Meg, hogy talán a szerda délután jó lehet…

Én meg próbáltam nem túl értetlen fejet vágni, hogy ez most komoly, hogy csak egyetlen délutánra vennék be a gyerekemet?

Egyszer csak elkérték a számomat, miközben az igazgató épp egy telefont bonyolított, és szüksége volt hozzá a számomra is.

Na, ez gond volt, mert nem tudom még fejből az itteni számom, és el sem volt mentve a telefonomban, szóval fel kellett hívnom a férjem, hogy küldje el SMS-ben.

Közben meg csak pislogtam a segítségemre, hogy most mi is történik…

Tudósított, hogy most épp egy nyelviskolával beszélnek, ahonnan majd hívni fognak angolul nyelvtanfolyammal kapcsolatban. Én meg csak álltam, illetve akkor már ültem elképedve, hogy ők már a nyelvtanfolyamomat szervezik, miközben én még azt sem tudom, hogy melyik nyelvet szeretném tanulni (az angol a munkához, francia az élethez kellene).

Na, ezt a traumát gyorsan ki is kellett hevernem, mert az orrom alá toltak egy jelentkezési lapot, természetesen franciául, hogy töltsem ki.

Szerencsére a segítségem is ott volt még, és próbálta fordítani azokat a részeket, amik nem voltak egyértelműek.

Aztán odaértünk egy olyan részhez, ahol be kellett jelölni, hogy mikor szeretném vinni a gyereket. Ennél a résznél megint eltársalogtak kicsit a vezetővel, majd abban maradtunk, hogy jelöljem be a hétfő, szerda, péntek délutánt, és próbáljak meg erre az időpontra nyelvtanfolyamot szervezni. Ha megvan a nyelvtanfolyamom, akkor menjek be megint, és meglátják, hogy mit tehetnek. Nem is értem, hogy lehet fordítva gondolkozni… Ha van a gyereknek ellátása, akkor szervezek magamnak programot, de addig?

Mindeközben a fiam ott ácsorgott türelmetlenül mellettem, és ő már azt várta mikor megyünk a gyerekekhez…

Csakhogy a második oldal még hátra volt, és most jött a java…

Túl voltunk azon a kérdésen, hogy ki mehet a gyerekért, aztán jött a fogósabb, az orvos kérdés. Ugyan egészségbiztosításunk van, de egyelőre semmit sem nagyon tudunk arról, hogyan működik, mivel ugye minden leírás franciául van.

Így nem volt mit tenni, mondtam még nincs gyerekorvosunk, pedig azt is be kellett volna írni. Erre megint „összedugták a fejüket”és kerítettek nekem a netről egy oldalnyi gyerekorvost, és ajánlottak is párat közülük. Persze lehet, hogy nem fogadják a gyereket, mert „tele” vannak, így az még egy külön kör lesz kideríteni, hogy melyikhez is járhatunk szükség esetén.

Aztán jött a lázcsillapítás témakör: milyen gyógyszerrel és hány foktól adható neki, na meg hát popsi krém…

Ez volt a kedvencem! Nem tudta jobban elmagyarázni, így mondta „piros”és mutogatott a saját fenekére. Na, hát ez mókás volt, majdnem elnevettem magam, amikor leesett, hogy mit is akart mondani, de aztán megbeszéltük, hogy a fiamnak már csak alváshoz kell pelenka, így ez nem szükséges.

Aztán lapoztunk egyet, és ott volt egy nagy táblázat számokkal.

Akkor esett le, hogy ez ám egy fizetős óvoda. Én csak ültem, és próbáltam feldolgozni, hogy mi is a táblázat lényege.

Kérdezem: „Az első sor a fizetés?”

Válasz: „Igen”

Akkor sápadtam, mert azok a számok bizony igen nagyok voltak…

Végül kibökte, hogy az éves bruttó fizetést veszik alapul, és ennek alapján kell napidíjat fizetni a gyerek után, és persze ehhez szükséges igazolást kérni a férjem munkahelyéről.

Aztán még papíron osztottunk, szoroztunk kicsit, csak hogy tuti jól értettem-e a táblázat lényegét, de nehezen a végére értünk, én pedig teljesen leizzadtam…

Majd megkértem az angolul tudó segítségemet, hogy mutassa meg a csoportot, mert a fiam látni szeretné.

Elvitt minket, de mivel pont ebédidő volt, így nem sokat láttunk, csupán 3 kedvesen mosolygó óvó nénit és 12 éhes gyereket (12 a maximum fő egy csoportban).

Még kicsit beszélgettem vele, hogy mikorra kell mennünk, stb.

Meglepő módon a „délutáni műszak” 13:30-kor kezdődik, és akik csak délutánra mennek, azok nem alszanak az oviban.

Ez kicsit aggasztó, mert az én fiamnak (meg az idegeimnek is) szüksége van a délutáni alvásra, de hát ez van, nem válogathatunk.

Lehet, hogy még megnézünk más lehetőségeket más városban is, csak hát nem nagyon szeretném, hogy ingázni kelljen szegénykének, viszont a társaság meg fontos lenne.

Visszatérve a nyelvtanfolyamra: azóta sem hívtak abból a bizonyos nyelviskolából, amit nem is bánok nagyon, mert ezek a privát nyelviskolák csillagászati összegeket kérnek.

Most tudtam meg hogy január –február környékén fog indulni itt a mi városunkban is nyelvoktatás, jelképes összegért a magánhoz képest, bár csak hetente egyszer 2 órában. Viszont azt ajánlották, ha ennél többet szeretnék érdemes megnézni a Migros nyelviskoláját, mert jó és olcsó(bb).”

Várom az írásaitokat bármilyen témával, bármelyik országból a somogyildi@gmail.com címre!
A felhívás itt található, ahol azt is láthatjátok, hogy védve vagytok a trollok kéretlen kritikáitól!