Életképek 10. - T. Tündi (a beilleszkedés)

Ma ismét Tündi jelentkezik Franciaországból, akinek az első írását itt olvashatjátok.
Most arról ír, hogy a gyerekeknek hogyan sikerült beilleszkedni az új környezetükbe.
Külön köszönet a képekért!
Fogadjátok szeretettel!
KATT!

„A kezdetekben írtam, hogy a kisfiam másfél éves kora óta él itt velünk.5 hónapig anyósom gondoskodott róla, nagy szeretettel körülvéve.
Nem kell leírnom, hogy egy anyának milyen szívfájdalom elszakadni a gyerekétől, azt sem tudtam mikor láthatom újra.
Amikor megérkezett napról napra édesgettük magunkhoz, szinte semmire nem emlékezett, ami velünk volt kapcsolatos.

Gyönyörű helyen éltünk, folyó mellett, egy családi házban, ami egy ilyen pici gyereknek igazi paradicsom volt.

Igazán ebben az időszakban rajtunk kívül nem is volt igénye másra.

5 hónapig otthon tudtam vele maradni, de tavasszal, amikor volt lehetőségem újra munkában állni a kiwin, Assistance maternellehez, Nunuhoz kellett adnunk.
Szegény még magyarul sem nagyon tudott, napi 8-9 órát volt francia közegben.
Nehéz időszak volt, nem evett, nem ivott a dadánál, mindennap sírva kellett elválnunk tőle, de más választásunk nem volt. Ez 1-1,5 hónapig volt így.
A szeptembert már a városban kezdtük, nagyon barátságos bölcsiben (crèche).

Nagyon szimpatikus óvó nénikkel, akik nagyon nagy szeretettel fogadták, soha nem éreztetve azt, hogy nem franciák vagyunk.
Nem kell bemutatnom a külföldön élő anyukáknak, amikor oldalas fordításokkal, nyelvtudás nélkül próbáltam kommunikálni...
Hamar beilleszkedett, egy idő után a reggeli pityergés is elmaradt.

1 évig járt ide, 3 és fél évesen kezdte az école maternellt, amihez - pedig teljesen új közösség volt - mégis nagyon hamar alkalmazkodott.
Itt már elkezdett francia szavakat használni, szinte ami az ovival volt kapcsolatos mindent megértett.
Most 5 évesen, napról napra jobban beszéli a nyelvet, félelmetesen jó kiejtéssel.
Ha mi szülők nem értünk valamit, akkor pontos fordítást kapunk tőle.
Nagyon sajnáltam akkor azt a 2 éves  picurkát, amikor ott kellett hagynom egy számára idegen, nem a anyanyelvét beszélő dadánál, de úgy érzem ezek a dolgok megerősítették, most már szinte minden helyzethez nagyon könnyen alkalmazkodik.

A lányom 16 évesen érkezett hozzánk, egyik napról a másikra kiszakítva otthoni közösségéből. Nem volt könnyű időszak, főleg hogy az iskolai beiratkozásnál még én sem beszéltem a nyelvet.

Beülni egy igazgatói irodába kezemben a fordítással, hogy mit is szeretnék, közben az izgalomtól lesápadt gyerekemet nyugtatni, aki már aznap kedte is az itteni iskolai tanulmányait, Lycéében tanul, tőlünk 70 km-re, hétvégén jár haza.
Szeret itt élni, jól beszéli a nyelvet.

A nagyobb lányom, nagy segítségünkre volt a kezdetekben, aztán haza költözött a szüleimhez, de 1 év után mégis úgy döntött, hogy visszajön, mert otthon szinte semmi lehetősége nem volt.

21 éves korától él itt velünk, a nyelvet tanfolyamon tanulta, dolgozni szinte egyből tudott a takaritócégnél, ahol én korábban kaptam munkát.
Nehezebb dolga volt,mint a húgának az itteni beilleszkedésben.
Jelenleg egy tőlünk 170 km-re lévő hotel szobalánya, mellette tanulja a nyelvet, persze vannak tervei is.
Mindkét lányomat itt érte el a nagy szerelem, és én nagyon boldog vagyok.

Nem kis kétségek voltak bennem, hogy helyesen döntöttünk-e, amikor új életet kezdtünk egy idegen országban, és a gyermekeimet egyik napról a másikra kiszakítottam a megszokott kis környezetükből.

Most már tudom, hogy igen!
Különböző korosztályokon - a gyermekeimen keresztül - tapasztalhattam meg a beilleszkedés nehézségeit, mert voltak, és hazudnék, ha azt írnám, hogy minden simán ment."

Várom az írásaitokat bármilyen témával, bármelyik országból a somogyildi@gmail.com címre!
A felhívás itt található, ahol azt is láthatjátok, hogy védve vagytok a trollok kéretlen kritikáitól!