Életképek 11. - Tímea (a kamaszkor...folyt.köv.)

Ismét Tímea jelentkezik egy olyan írással, ami őszintén leírja azokat a problémákat, amikkel szembesülhetünk a kamasz gyerekünknél.

Ez már nem az első írása, az előző itt található, ott vannak linkek a többi poszthoz is.

Kicsit félve jelentetem meg, mert megtámadhatják olyanok, akik nem érzik át a helyzetét, de azt garantálom, hogy ezek a hozzászólások itt biztosan nem fognak megjelenni.

Egy bátor írás véleményem szerint, sőt abban is biztos vagyok, hogy a legjobb döntést hozta, amikor elindultak Svájcba. Ezt szülőként és volt osztályfőnökként is mondhatom, hiszen én is kamasz gyerekeket tanítottam, láttam sok hasonló életet a munkám során.

Fogadjátok szeretettel és megfelelő tisztelettel!

KATT!
„Az előző írásom közben elgondolkoztam, hogy pár ember, aki olvassa a történetemet, mit gondol magában azok után, ha látja, milyen körülmények közé jöttünk ki ide Svájcba.

Úgy gondoltam, hogy felvállalom ezt a helyzetet, amit természetesen valahol szégyellek, de ha már nekikezdtem a történetem írásának, nem torpanok meg, leírom az igazságot akkor is, ha egy-két emberben ez visszatetszést kelthet.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekeimnek ez nem egy ideális helyzet, de meg kellett sürgősen tennem ezt a lépést, mert ha nem teszem, "elveszik a fiam".

Nem akartam a dolognak erről a részéről beszélni, mert a mai napig fáj a visszaemlékezés, de most úgy érzem, hogy le kell írnom a dolognak ezt a részét is.

Magyarországon évek óta egyedül neveltem a gyerekeket, a leányokkal szinte semmi probléma nem volt, annál több a fiammal!

A férjem havonta 2 napot töltött itthon jobb esetben…

A gyerekek nevelésében ezért nem tudott részt venni, egyedül kellett megküzdenem a tinédzser fiam egyre problémásabb életmódjával, és egy idő után teljesen kicsúszott az irányításom alól.

14 évesen kinézett 18-nak, önkép zavarban volt, azt gondolta, tényleg annyi idős, mint ahogy kinéz.

Kikérte magának, ha este 8-ra hazarendeltem, vagy valamit esetleg nem engedtem meg.

Szóval tavaly nyáron napi szintű veszekedések zajlottak le köztünk, úgy éreztem belerokkanok.

Nem fogom a haverjaira a viselkedését, de sajnos elég rosszul válogatta meg őket, azt gondolta attól vagány, hogy hülyeségeket csinál, iszik, cigizik…volt, hogy részegen jött haza a 14 éves gyerek.

Aztán sajnos elkövetett olyan dolgokat, amit tényleg nem akarok részletezni.

A büntetés nem segített, csak azt értem el, hogy egyre jobban eltávolodtunk egymástól.

Miért nem mondtam el a férjemnek?

Amikor hazajött nagy ritkán, próbáltam 100 százalékosan a kedvében járni, nyugodt légkört teremteni, meg volt neki is a gondja itt kint.

Pár dologról beszámoltam neki, de tulajdonképpen arról, hogy napi szinten ki voltam borulva, a mai napig nem tud.

Azt gondoltam, ha meg akarom menteni a fiamat, más lehetőség nincs, csak ha kiszakítom abból a környezetből, mindegy hova megyek, milyen körülmények közé, csak el innen messzire.

A férjem nem akart ide kihozni bennünket, de aztán győzött benne az a tudat, hogy végre újra normális családként élhetünk, együtt lehetünk.

Mikor elmondtam a gyerekeknek, hogy jövünk, a legkisebb lányom sírt örömében, nem akarta elhinni, hogy visszakapja az apukáját, a középső örömtáncot járt, csak a fiam akadt ki. Itt kell hagynia a haverjait? Kézzel-lábbal kapálózott ellene, próbálta a vér szerinti apját meggyőzni, hagy költözzön hozzá, csak hogy Magyarországon maradhasson.

Fájt ez az egész, mert lemondott volna rólunk, az anyjáról, testvéreiről, csak azért, mert nem bírt elszakadni a haverjaitól.

Bármennyire fájt, bármilyen csúnya dolgokat vágott a fejemhez, próbáltam elsiklani felette, és arra koncentrálni, hogy valahogy kihozzam ide, mert ha Magyarországon maradunk, akkor minden túlzás nélkül állítom, hogy bűnöző válik belőle.

Hál istennek az apja nem vállalta el, hiszen tudott a gyereke életmódjáról, nem fért bele az életébe egy problémás fiú, de hozzá kell tennem, hogy én sem engedtem volna hozzá, hiszen ő sem él olyan életmódot, ami példa lehetne a fiam számára.

Szóval addig rágtam a férjem fülét, amíg azt nem mondta jöhetünk.

Minden körülménytől függetlenül boldog voltam, mert csak az lebegett a szemem előtt, hogy a fiamat ki kell szakítanom ebből a környezetből.

Természetesen egy idő után belátta, hogy nincs más lehetősége, jönni kell.

Bár a kiutazásunk előtti éjszaka megcsinálta még a balhét - amire céloztam a második írásomban is - életében először nem jött haza éjszakára.

Persze próbáltam megkeresni, de nem találtam, végül sikerült telefonon elérnem, de azt semelyik szülőnek nem kívánom, amiket akkor a fejemhez vágott.

Próbáltam nyugtatni magam, gondoltam, ha felhergelem jobban, reggel sem fog előkerülni, így sikerült végül is megbeszélnem vele, hogy reggel találkozzunk, és megbeszéljük a dolgokat.

Természetesen egész éjszaka nem aludtam, fel voltam készülve arra, hogy nem utazunk másnap. Csodával határos módon megjelent adott időpontban, ahova megbeszéltük, és végül is megint értésemre adta, hogy nem akar jönni, de mivel más lehetősége nincs, ezért jön.

Szóval úgy telt el az a 15 órás vonatutazás, hogy hallgatnom kellett a nem tetszését, mellette pedig életem legboldogabb napjának kellett volna, hogy legyen, de a fiam miatt örülni sem tudtunk.

Az első 2 hónap nagyon nehéz volt a fiammal, itt is folyamatosan veszekedett velünk, hogy vissza akar menni.

Persze a férjem erről sem nagyon tudott, mert mit tudott volna tenni? Vegyem el a kedvét, hogy ő mindent megtesz értünk, de a fiamnak ez mégsem jó? Ő csak a haverok után sír?

Egyik nap a férjem úgy jött haza, hogy látta a szemeimen, hogy sírtam, ekkor nem tagadtam tovább, elmondtam őszintén, hogy mi a helyzet.

Erre ultimátumot adott a fiamnak, van egy órája, hogy átgondolja, hogy mit akar

-       vagy 180 fokos fordulatot vesz a viselkedésében, és belenyugszik, hogy itt élünk

-       vagy megy vissza Magyarországra, de intézetbe, mivel az apja nem vállalja, más lehetőség nincs.

Átgondolta, 10 perc múlva sírva jött ki, hogy megpróbál belenyugodni, és megváltozik.

Nem gondoltam, hogy ez így lesz, de az elmúlt 2 hónapban szinte teljesen lenyugodott, beírattam sportolni, amit imád, biztos vagyok benne, hogy ott hamarosan lesznek barátai is.

Most már tudunk normálisan beszélgetni, lenyugodott, szinte nem is beszél a magyarországi barátairól, úgy látom, hogy megváltozott benne valami, még mindig visszavágyik egy kicsit, de én mindent megteszek azért, hogy itt is jól érezze magát.

Persze az nem segíti az ügyet, hogy nem járnak iskolába, de legalább jár hetente háromszor közösségbe.

A nagylányt is be akarom íratni táncolni, hogy ne legyen teljesen elzárva a hozzá hasonló korúaktól.

A nyelvet is tanulják, persze egyenlőre autodidakta módon, lassan haladunk, de most az iskola a legfontosabb, hogy jól levizsgázzanak.

Tudom, nehéz lesz lakást találnunk itt Svájcban és Franciaországban is, de nekem a gyerekeim az első helyen állnak, nem akarom elveszíteni egyiket sem, ha ennek az ára az, hogy egy szobába vagyunk bezárva egy darabig, azt a kényelmetlenséget is vállalom, próbálom a dolgok jó oldalát nézni.

Mióta egy szobába kényszerültünk, sokkal jobban összekovácsolódtunk, sokat beszélgetünk, a fiam újra "megtalálta" a családját!”

 
Várom az írásaitokat bármilyen témával, bármelyik országból a somogyildi@gmail.com címre!
A felhívás itt található, ahol azt is láthatjátok, hogy védve vagytok a trollok kéretlen kritikáitól!