Életképek 4. - T.Tündi (a kezdetek)

A sorozat következő darabjában egy újabb család életébe pillanthattok bele, akik Franciaországban élnek már több éve.
Ebben a bejegyzésben a kezdetekről olvashattok, de remélem, hogy ennek is lesz folytatása.
Külön köszönet a képekért! :-)
KATT!

"Miért pont ide jöttünk?
Az öcsém, aki csaknem 20 éve él itt - idegenlégiósként kezdte, mint sok fiatal, aki a kalandot, az anyagi biztonságot keresi - 12 éve leszerelt, azóta civilként is Franciaországot választotta.
17 év házasság után a két lányom apjától elváltam, megismerkedtem a mostani párommal, ami szerelem volt első látásra, hamarosan született egy közös gyerekünk, a most 5 éves kisfiam.
3 gyerekkel nehéz volt otthon az élet, két iskolás és egy baba...
Az öcsém gyakran csábítgatott a jobb megélhetés reményében, aztán eljött azaz idő, hogy úgy gondoltuk a párommal, most vagy soha alapon lépnünk kell.
2009 nyarán, a 3 gyermeket a mamák gondjaira bízva, nagy szívfájdalommal (kisfiam akkor volt 1 éves) eljöttünk az ismeretlen idegenben.
Nyelvtudás, anyagi biztonság nélkül ültünk a párom akkor 15 éves autójába ... irány a nagyvilág, 2300 km-re az otthontól.
Szerencsére nem telt el 1 hét, munkába is állhattunk, délen egy kiwi ültetvényen, ahol nem igazán érdekelte a főnököt, mennyire beszéljük a nyelvet, csak dolgozzunk.

Itt 2 hetet voltunk, aztán 3 hónap kemény munka következett egy tanyán, ahol dohányültetvényen, kukoricaföldön folytattuk tovább a pályafutásunkat.

A nagylányom csatlakozott hozzánk az utolsó hónapra, így szezon végére volt annyi pénzünk, hogy bérelhessünk egy kisebb lakást, hisz 5 hónap a gyermekeim, a kisfiam nélkül örökkévalóság volt.

 

Megvettük a repülőjegyeket, eljött a nap, amire nagyon vártunk. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor megérkezett akkor 1,5 éves gyermekem, és idegenként nézett ránk.
Anyósom 3 hétig volt nálunk, napról napra adta át a fiunkat. Nagyon hamar, pár hét elteltével, úgy viselkedett, mintha soha nem lettünk volna távol egymástól.
Az appartmanunk a kiwi ültetvényhez közeli kis faluban volt, a tavaszi válogatás után vártak vissza a szüretre, a páromnak hosszabb távú munkát is ajánlottak.

Mi a lányommal csak a szedésre mehettünk, ami 3 hét volt, mivel a többi munka a kiwin férfimunka.
Itt nem volt lehetőségünk semmilyen más munkára, sem nyelvtanulásra.
A helyet, ahol laktunk egy tanyához tudnám hasonlítani, fák és víz mindenhol.
Nem voltunk semmivel tisztában sem a jogokkal, sem pedig a támogatásokkal, sőt ekkor még carte vitalunk sem volt.
Elég sok pénzt kifizettünk a lakásért, amiben, mint később megtudtuk, nem kevés segítséget kaptunk volna az államtól.
A kisfiam helyhiányra hivatkozva nem járhatott a creche-be.
Hogy dolgozni tudjak az assistance maternelle-hez (Nunuhoz) kellett adnunk, napi 8-9 órában, ami megint elég húzós volt anyagilag.
Szegény főbérlőnk, akit nagyon szerettünk, és sokat köszönhetünk neki, kézzel-lábbal próbálta magyarázni, hogy milyen anyagi segítség járna nekünk.
1 évig éltünk itt, segítséget kértünk a közeli városban, az MSA-tól kaptunk egy nagyon szimpatikus assistante social-t, innentől ő segített nekünk a hivatalos ügyek intézésében. Átköltöztünk a városba, nyelvet tanulhattuk a pole emploi-n keresztül, a kisfiam bölcsödébe járhatott, kaptunk szociális lakást, visszamenőleg igényelhettük az elmaradt támogatások egy részét.
Hamarosan munkát kapott a párom az Intermarche-ban, mint hentes, és én is el tudtam helyezkedni egy takarítócégnél.
Mikor úgy gondoltam, hogy egyenesben van az életünk valamennyire, kijött hozzánk az akkor 16 éves lányom, kiszakítva az otthoni közösségéből, zéró nyelvtudással. Nagyon féltem ettől az időszaktól, de hamar beilleszkedett, egyik napról a másikra iskolába járhatott (collège), a nyelvet nagyon gyorsan tanulta.
Sokszor elgondolkodom, hogy helyesen cselekedtünk-e 4 éve, amikor eljöttünk otthonról, hisz több mint 3 évtizedet ott éltem, éltünk, a mai napig nagyon hiányzik az ottani életem, a barátaim, a családom.
Amikor a gyerekeimre nézek, látom boldogok, pár év alatt mennyi tudásra tettek szert, akkor eloszlik minden kétségem.
Nincsenek anyagi gondjaink, a számláinkat tudom fizetni, kiegyensúlyozottan tudjuk élni a mindennapjainkat.
Megszerettem ezt az országot, csodálatosan szép természeti adottságait.

Az óceántól 30 km-re élünk, hihetetlen mennyire feltölt egy séta a partján…

Itt kaptunk lehetőséget egy jobb életre, és úgy gondolom maximálisan élünk, és élnünk kell vele."

Várom az írásaitokat bármilyen témával, bármelyik országból a somogyildi@gmail.com címre!
A felhívás itt található, ahol azt is láthatjátok, hogy védve vagytok a trollok kéretlen kritikáitól!