Üdvözlet mindenkinek!

A mindennapjaimat firkantom ide az új városomban, Genfben...
Illetve hamarosan Franciaország és Douvaine felfedezése fog következni...


2014. október 14., kedd

Amit senki nem adhat vissza :-(

Amikor eldöntjük, hogy ideiglenesen vagy végleg külföldre költözünk, akkor olyan döntést hozunk, aminek a következményeit még mi sem látjuk...
KATT!

Otthon hagyjuk a szeretteinket, barátainkat, akikkel a találkozások megritkulnak, sok esetben meg is szűnnek!
Ezt nem látjuk előre, azt gondoljuk, hogy az igazi kapcsolatok a távolság próbáját is kiállják, ami minden bizonnyal igaz is, de a költözés után nem lesz könnyű azoknak sem, akiket otthon hagytunk és nekünk sem!
Erről ritkán lehet olvasni, pedig valós probléma...
Pótolhatja-e bárki vagy bármi azokat a pillanatokat, amiket a szüleink nélkül töltünk, vagy esetleg a nagyszülők az unokájuk nélkül, vagy az unokák a nagyszülők nélkül, és még sorolhatnám.
Nekem szerencsém volt, a költözésünk előtt édesapám és a testvérem is azt mondta, hogy ez a mi életünk, nekem elsősorban az új családomra kell figyelnem, ők majd várnak bennünket, ha haza tudunk menni.
Nem volt könnyű nekik ezt kimondani, ezzel tisztában vagyok, hiszen ők is szerették volna, ha gyakrabban látnak bennünket, de nem akarták megnehezíteni az amúgy is nehéz döntésemet.
Amikor eljöttünk édesapám még jó egészségnek örvendett, aztán sajnos megbetegedett és rohamosan romlott az állapota.
A nyáron még utoljára látott bennünket, de akkor már kimondatlanul is tudtuk, hogy ez volt az utolsó találkozás. Ki adja vissza azokat a perceket, órákat, amiket még vele tölthettünk volna az utolsó napjaiban?...Senki!
Még 2 hét sem telt el a visszajövetelünk után, jött a hír, hogy örökre mély álomba szenderült ...
A temetésre természetesen hazamentem, kérésének megfelelően nagyon szűk családi körben tartottuk meg a szertartást.
Azt gondoltam, hogy utána könnyebb lesz ezt feldolgozni, de ez nem így van!
Ezért is ritkultak mostanában a bejegyzések, de jelen pillanatban azt sem tudom megmondani, hogy mikor találok újra magamra...
Édesapám szeptember 8-án aludt el örökre, 30-án temettük el, de a fájdalom, amit érzek nem lesz kisebb, sőt erősödik!





A nyáron, a visszautazásom előtt már kórházban volt. Az utolsó találkozásunkkor megnyugtatott, hogy ő élni akar, majd jövő nyáron már ehetik a gyerekek a sok finomságot a kertben, amit majd termelni fog, de tudtuk, hogy ez már nem fog bekövetkezni, csak azért mondta, hogy nyugodtan vezessem le visszafelé az 1400 km-t...






3 megjegyzés:

  1. Sajnálom Gilda, átérzem a fájdalmadat és azt is, amiről írsz. Bennem is sokszor volt/van kétség afelől, hogy helyesen cselekszem-e, de elvégre felnőtt ember mégse ülhet állandóan a szülei mellett. De az tény, hogy ez volt az oka, hogy nem mentem messzebbre Bécsnél. Szívből kívánom neked, hogy találj megnyugvást és békét, és hogy örülj az életnek, mert biztosan apukád is azt szerette volna/szeretné látni, hogy boldog vagy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, gondolom idővel könnyebb lesz elfogadni :-(

      Törlés
  2. Ezt megkonnyeztem tegnap este
    Nekem is ilyen felelmeim vannak.
    Sajnálom nagyon!

    VálaszTörlés