Életképek 15. - Tímea (Sínen vagyunk)

Nagy örömmel fogadtam Tímea újabb írását, az előzőket itt olvashatjátok:

Életképek 3.

Életképek 5.

Életképek 6.

Életképek 8.

Életképek 11.

Nem volt egyszerű a kezdet, de ahogyan ő írja, már sínen vannak…

A történetük is azt mutatja, hogy bármennyi nehézség is van a kezdeti időkben, nem szabad feladni! Ha elég elszántan küzdesz, akkor siker lesz a vége!

Lássuk hát, hogyan alakult az életük…

KATT!

"Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e megint ebbe a blogba, aztán arra jutottam, hogy mégis megírom a pozitív változásokat a családunk életében.

Tavaly kezdődött a történetünk, elég nehézkesen, lassan, döcögősen haladtunk, de most már biztosan állíthatom, hogy sínen vagyunk.

Persze messze vagyunk még attól az életminőségtől, amit élni akarunk, de mint írtam, lassan, de haladunk a cél felé.

1 évvel ezelőtt, amikor kijöttem a gyerekekkel a férjem után, sok mindennel nem voltunk tisztában, csak azt tudtam, hogy jönni kell, mert..... nem taglalom!

Azóta eltelt jó pár hónap, egyik legnagyobb gondunk a lakáskérdés volt.

1 évig egy szobában éltünk az ismerősünknél, de ezen mindenképpen változtatni akartunk, ezzel pedig együtt járt a pénz probléma.

Svájcban elég nehéz lakást bérelni, még ha a 3 havi kauciót át is vállalta volna egy bizonyos cég, ott van az a dolog, hogy 3 gyerek miatt legalább 3 szobás lakásba kellett gondolkodnunk, amit lehetetlen kifizetni 1 fizetésből Svájcban.

Elgondolkodtunk azon a lehetőségen, hogy egy francia határszéli lakásba kéne költöznünk, hogy azért a svájci munka is megmaradjon.

Ezzel kapcsolatban is mindenki mást mondott; valaki biztatott, valaki azt mondta, hogy nekünk nem ajánlatos a határszélre költöznünk.

Végül jött egy kedves ismerős, aki azt ajánlotta, hogy adjuk be a papírjainkat több ingatlanügynökségre is, csak lesz nekünk való lakás valamelyik határszéli kis településen.

Ez így is lett…

Eltelt pár nap, mire minden papírt összegyűjtöttem (a férjem folyamatosan dolgozik, tehát nekem kellett intéznem ezeket a dolgokat), 2 ingatlanoshoz adtuk be a papírokat, de hátrányt semelyiknél nem éreztem csak azért, amiért magyar vagyok.

Ezt csak azért tartottam fontosnak leírni, mert egyszer mondta nekem valaki, hogy egy magyar hátránnyal indul, amikor lakást akar bérelni, mert itt nem szeretik őket, de nekem eddig csak pozitív tapasztalataim voltak.

Illetve volt egy negatív is, de nem a lakáskereséssel kapcsolatban, hanem akkor, amikor itt Franciaországban akartunk számlát nyitni a lakáshoz. Volt egy banki ügyintéző, aki nem volt túl segítőkész, amikor nem értett meg mindent a férjem, de hál istennek később átkerült máshoz a mi ügyünk, aztán megoldódtak a dolgok ebben az ügyben is.

Szóval összeszedtem azt a rengeteg papírt, bevittem az ingatlanosokhoz, volt amelyiknél háromszor is voltam, mert nem felelt meg nekik valamelyik papír, de amikor végre sikerült összerakni a dossziénkat, kb 1 héten belül meglett a lakás.

Amikor megláttam ezt a lakást, egyből beleszerettem; világos, 3 szobás, teraszos, szép kilátással, garázzsal, hát kívánhat ennél többet egy család?

Ráadásul messze alacsonyabb áron sikerült megszereznünk, mint amennyiért Svájcban tudtunk volna bérelni egy hasonlót.

A férjemnek ez kb negyed órával több buszozást jelent egy nap, de ez belefér.

Ami viszont még a lakás problémánál is fontosabb volt, az iskola kérdése!

Mivel Genfben nem találtunk megfelelő lakást, iskolába sem járhattak a gyerekek.

Magántanulói jogviszonyt folytattak Magyarországon; én tanítottam itthon a 2 nagyobbikat.

2 hónapja sikerült nekik az iskolát elintézni itt Franciaországban, a pici már jár, a két nagynak még folyik a teszt kiértékelése, kb 2-3 hét múlva ők is kezdhetik a sulit. Mondanom sem kell, már alig várják. Nekik ugye a legnagyobb probléma a barát hiány volt, ami ezután valószínű megoldódik.

A picire egyébként nagyon büszke vagyok, mert neki lehet a legnehezebb a három közül, hiszen 5-6 éve hozzám volt nőve, óvodába nem járt (gondoltam minek, otthon voltam), ráadásul franciául sem tud.

Tehát tudom, hogy nagyon rosszul érzi magát, és ezt ki is nyilvánítja, nem csak szóban, hanem esténként és reggelenként sírdogál. Viszont amikor iskolába van, és érte megyek, vidáman meséli az élményeit, ilyenkor megnyugszom, de várom azt az időt, amikor már ő is tud kommunikálni franciául, és amikor arról számol be, hogy lett egy barátja....

Lassan tanulgatjuk a franciát is, én túl vagyok már egy kurzuson, folytatni akarom, de most fontosabb, hogy a picit rendezni tudjam, mellette akarok lenni, amikor csak lehet, mivel azt nehezményezi a leginkább, hogy az iskola miatt kevesebbet vagyunk együtt.

Magyarországtól egyre jobban eltávolodunk, sok csalódás ért minket ott, itt viszont nagyon jól érezzük magunkat, már a fiam is, aki pedig tavaly ki sem akart jönni.

Az emberek kedvesek, segítőkészek, a barátságok is kezdenek alakulni, egyszóval elmondhatjuk, hogy nem bántuk meg a kiköltözést!"

Várom az írásaitokat bármilyen témával, bármelyik országból a somogyildi@gmail.com címre!
A felhívás itt található, ahol azt is láthatjátok, hogy védve vagytok a trollok kéretlen kritikáitól!